A Korai Szocializáció Alakulása 1950-1970

Az iparositás kezdeti korszakában Magyarországon (1890-1914) főként a férfiak léptek be a munkaerő piacra. A női munkaerő iránti kereslet alapvetően a cseléd és napszámos munkaterületre volt, amely később a textil iparra, az élelmiszeriparra és a közszolgáltatásokra terjedt ki (tanügy, egészségügy, közigazgatás). A két világháború közötti időszakban a nő igazi hivatásának az anyaságot tekintették, a foglalkoztatás nem volt társadalompolitikai cél.

A helyzet alapvetően 1948 után változott meg. Az extenzív iparosításhoz egyfelől szükség volt az olcsó női munkaerőre, másrészt a „női egyenjogúság” megteremtésének politikai szándéka a női foglalkoztatás gyors bővülését ereményezte. A nők munkába állása abban az időben „társadalmi vívmánynak” számított, mert korábbi kiszolgáltatott helyzetéből önálló keresővé, és ezáltal független gazdasági egység kialakítására tette alkalmassá.
A családon kívül dolgozó nők aránya 1948-1980 között 30%-ról közel 70 százalékra emelkedett.
 
Több mint 1 millió fővel bővült a női foglalkoztatás, a munkaképes korú nők 82 %-a volt foglalkoztatott, és a fejlett piacgazdaságokét messze felülmúlva, elérte a demográfiailag lehetséges maximumot.
A nők foglalkoztatása 1990-ben 20%-al haladta meg az Európai Unió átlagát.

Az alábbi ábrán a nők folglalkoztatását látjuk 1900-2000 között, és a gyermekek születésének számát 1940-2000 között. A nyíl a foglalkoztatás változását szemlélteti. 

 

Mit jelentett az újszülöttek számára a nők teljes foglalkoztatása?

„Nagymamám sokszor mesélt a régi időkről. Elbeszélései alapján bemutatom, milyen volt gyermeket várni az 1950-es években.  1955-ben, édesapám születésekor, a gyermekáldás örömét számos nehézség övezte: a várandós nők egészen a szülés pillanatáig dolgoztak az üzemekben, a gyárakban, sokszor kemény fizikai munkát végezve. Nagymamámat idézve: “Súlyos vasalkatrészeket emeltünk, cipeltünk. Itt nem néhány kilóról, hanem 10-20-30 kilóról van szó. Emlékszem több asszony is elvetélt a gyárban, sokszor a forró napon dolgoztunk még nagy hassal is. Nem volt más választásunk… Akkor sem volt jobb a helyzet, miután szültünk. Másfél hónap után visszamentünk a gyárba dolgozni, a csecsemőket bölcsödébe vittük, az anyák meg a szünetekben mentek megetetni a gyermekeiket. Tudtuk, hogy ez így természetellenes, de nem volt más választásunk… Nem voltam karrierista nő, - ahogy ma mondanák - akkoriban a nőknek ez kényszer és nem választás kérdése volt. Sokszor értem úgy be a bölcsödébe, hogy a fiam sírt és senki sem ment hozzá. Egy dadára, jobb esetben, 5-6 csecsemő jutott. Szükségleteikről nem tudtak, nem tudhattak gondoskodni. Minden nap, amikor a fiamat ott kellett hagynom, megszakadt a szívem, de nem volt mit tenni. Sajnálom, hogy ezeket az éveket nem tudtam a fiammal tölteni, ezt már senki és semmi nem adja vissza.”

Az 1950-es évektől a nők egyre szélesebb rétegei voltak kénytelenek hat hetes (!) gyermekágyi segély után munkába állni. Ekkor indult meg a bölcsőde (és az óvoda) hálózat kifejlesztése, amelynek napos, „hetes” és hónapos formái működtek (és működnek ma is).


Az édesanyák erőszakos munkába állítás mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül az erre az időszakra jellemző internálásokat, a beszolgáltatásokat, a besúgó hálózat kialakítását, a faluközösségekből a városokba terelt tömegek életmód átalakulását, a családok szétszakítását, és a proletárdiktatúra más, fegyveres erőszakkal levezényelt társadalom romboló törekvéseit, amelyek a gyermekvállalást külön (is) megterhelték. Az 1956-os forradalom után kivándoroltak tízezrei is, nagyobb részt, a szülőképes fiatal korosztályt tizedelték.
A zuhanás megállása az 1963-as konszolidációhoz tűnik köthetőnek, amit pár év stagnálás követ. A fordulat a GYES bevezetésével indul (10-13 gyermekkel születik több), amit 1969. körül a Babyboom, (nálunk a Ratkó) nemzedék szülőkorba lépése (1973) erősít föl.   


***
 

Vajon mit élhetett át az 1950-1970 között született nemzedék, a kapcsolatokra legérzékenyebb csecsemő korában, amikor 6 hetes korától napos/hetes bölcsődékbe került?

Biztonságot, együttérzést, örömet, fontosság élményt, nélkülözhetetlenséget és bizalmat? Vagy inkább félelmet, elhagyatottságot, csalódást, kitaszítottságot, magányosságot, magára maradást, bizalmatlanságot, cserben hagyást, csak átmenetileg beteljesülő vágyat és frusztrációk tömegét? Milyen sérülések, károsodások történhettek az agyában, neurológiai szinten?
Az adatok inkább azt valószínűsítik, hogy ez a nemzedék, (nevezzük őket ’csalódott, vágyakozó’ generációnak), tömeges méretekben szenvedhetett el személyiség sérülést, az erőszakosan megszakított anya–gyermek kapcsolatok miatt.

Jelentős részének közös élménybázisa az „anyátlanság”, az intimitáshiány, a meghitt családi együttlétek nélkülözése, a szoros kapcsolatokra való képesség hiánya, amelyek a tartós és boldog házassághoz, az utódvállaláshoz egyaránt fontos, nélkülözhetetlen feltételek  , amelyeknek hatása még sokáig fog tovább gyűrűzni társadalmunkban.

 
Részlet dr. Benda József: A szakadék szélén c. könyvéből