A csökkenés megakadályozására hivatott legfontosabb népesedéspolitikai intézkedések

A grafikon 1930-2030 közötti születésszámokat mutatja. Figyeljük meg a grafikonon a születésszám csökkenés megakadályozására hivatott legfontosabb népesedéspolitikai intézkedések hatását!   (1967:GYES, 1984:GYED, 1993: GYET, 2011: CSAD)
 
A népességcsökkenés eddigi beavatkozásai

A GYES 13 ezerrel megemelte a születések számát, ezt követően lépett szülőkorba a népes Ratkó generáció is, majd korlátozták a terhesség megszakításokat, majd a 3 gyermekes családok kedvezményesen juthattak lakáshoz, ami együttesen megemelte a számot, de még így sem volt képes a népes generáció reprodukálni saját létszámát.
 
A későbbi intézkedéseknek csak annyi hatása látszik, hogy pár évre lassult a születésszám csökkenése. (GYED, CSAD)
 
A grafikon tehát azt mutatja, hogy a család-, és gazdaságpolitikai intézkedések, bármennyire jelentősnek is tűntek egy adott időszakban, mindössze arra voltak elégségesek, hogy rövid távon lefékezzék a születésszám csökkenésének mértékét, de egyik sem tudta, még rövid távon sem, megváltoztatni a trend irányát.

Az eredmény alapján feltételezzük, hogy a születésszám csökkenésnek nem (csak) gazdasági természetű okai vannak!  
 

A népesedési krízis narratívái 

"Ahogy a fenti elemzésekben bemutattuk, a népességfogyás nemzetközi jelenség, de a magyar népesség évtizedek óta, világviszonylatban a leggyorsabban fogyó országok között áll. A közép-európai országok is alacsony termékenységi mutatókkal rendelkeznek, de a nyugat-európai régió számos országában a termékenység stabilizálódott és növekedésnek indult. 
 
A termékenységcsökkenés magyarázatai a huszadik század során többször is változtak a szakirodalomban. Az alacsony gyermekszámot sokáig a „gazdasági és társadalmi fejlődés velejárójának tekintették” , amit alátámasztott a mezőgazdaságban dolgozók számának csökkenése, a városiasodás,   az iskolai végezettség emelkedése.   A második Világháború után azonban a folyamatok rácáfoltak az előre jelzésekre. A babyboom folyamat a legtöbb európai országban és az USA-ban is megmutatkozott, és több országban – így nálunk - tovább is tartott, mint azt az elhalasztott gyermekvállalás indokolta volna.   A hatvanas évektől felerősödött csökkenés magyarázatában a hatékonyabb születés szabályozási módszerek elterjedését látják (kevesebb nem kívánt gyermek jött világra), de csökkent a kívánt gyermekek száma is. 
 
A magyarázatok közül, az elmúlt évtizedekben, a közgazdasági- pénzügyi megközelítések váltak uralkodóvá. Ennek két elemét hangsúlyozzák legtöbben: az egzisztenciális, gazdasági meghatározókat, a család anyagi helyzetét,  és a nők munkaerő-piaci körülményeinek megváltozását.  Ennek a gondolatkörnek a jegyében születtek intézkedések a gyermekek születésének támogatására.  Az elmúlt évtizedekben azonban bebizonyosodott, hogy az intézkedések nem érték el a kívánt hatást,  ezért mégsem tűnnek alkalmas fogódzónak, termékeny magyarázó oknak, beavatkozási irányjelzőnek - bár befolyásoló erejük kétségbe vonhatatlan. 
 
Más elemzések a tanulmányi idő meghosszabbodását tekintik a gyermekvállalás elmaradásának vagy későbbi életkorba tolódása fő okának,  és csak másodsorban említik a megfelelő anyagi hátteret, a biztos munkahelyi pozíciót és lakáshelyzetet. Az iskolarendszer hatásáról másfelől ellentmondásos interpretációkat olvashatunk. A kutatók az iskoláztatás hatását egy sajátos gazdasági-munkapiaci tükörben értelmezik. Egyfelől úgy tekintik, hogy a rendszerben eltöltött idő tolja későbbre a házasodást,  az önálló egzisztencia megteremtése miatt, ugyanakkor a főiskolák és egyetemek „házassági piacokként” is működhetnek, ami támogathatja a házassági döntéseket.  A házasságkötést az érettségi tűnik legerőteljesebben visszafogni, az egyetem viszont a férfiak esetében növeli, a nők esetében csökkenti a hajlandóságot. Az iskolával kapcsolatos elemzések azonban megmaradnak az időbeliség és az iskolafokozat vizsgálatánál, és nem nézik meg közelebbről, hogy az iskolarendszer működésének pontosan mely elemei válthatják ki a hatást. (Erre később visszatérünk.) 
 
A rendszerváltozás utáni helyzetelemzések egy része a társadalmi átalakulást, majd a világgazdasági válságot teszik felelőssé a folyamatért.   Ez a környező világban tapasztalható folyamatos változást, a gazdasági helyzet bizonytalanságát, egy magasabb fokú kiszolgáltatottságot hozott a fiatalok számára.  Ebben vélik megtalálni az együttélési szokások megváltozásának, a házasságkötések csökkenésének, a szingli életmód térhódításának okát, amely aztán a lélekszámcsökkenés végső okaként rögzítenek.  És végül vannak, akik a nők kiszolgáltatott helyzetét és reménytelen lelkiállapotát   tartják a meghatározó tényezőcsoportnak.
 
Több kutatás foglalkozik az utóbbi években a fiatalok mentalitásának a változásával. A posztmodern ember igazi céljának a korlátlan önérvényesítést, saját hajlamainak, érdeklődésének, tehetségének kibontakoztatását tartja. Ez a nők fokozódó függetlenségével, a szexuális tabuk lebontásával, a fogyasztási ideológia térnyerésével jár, amely a  spontaneitást támogatja a gyermekhez való kötődés helyett. A gyermeknevelés ezzel szemben lemondást, áldozatot kíván, amely – a fiatalok korábbi élettapasztalatai alapján - kényszerként jelenik meg.  (Ennek további lemezésére visszatérünk.) 
 
Sajátos nézőpont, amikor a vágyott és született gyermekszámot hasonlítják össze a kutatók, azonban módszertanilag azért okoz ez nehézséget, mert a vizsgált csoportok mentalitását szinkronicitásban mérik fel, vagyis egy konkrét időpontban keresik a viselkedés és a mentalitás vélt összefüggéseit, figyelmen kívül hagyva a generációk élettörténetét, vagyis azt a szociálpszichológiai-fejlődéslélektani-neurológiai megközelítést, miszerint a jelenkori döntések a csecsemőkorban kialakult, majd egy későbbi életszakaszban rögzült kapcsolódási, kötődési mintázathoz is igazodnak. Ezért nem érthetünk egyet azzal az állítással, hogy az „ideák és a megvalósítás közötti távolságot alapvetően az aktuális társadalmi, gazdasági helyzet” befolyásolja.  
 
Külön említhetők azok a vizsgálatok, amelyek a férfi-nő együttéléséi szokásait, szerep-, és munkagosztásának egyensúly hiányát teszik felelőssé a gyermekvállás elmaradásáért.  Végül több vizsgálat is kiemeli a fiatalok párválasztási nehézségeit, mint a házasság és a gyermekvállalás egyik fontos akadályát, azonban ez a megközelítés is figyelmen kívül hagyja a párválasztási képesség kialakulásának csecsemőköri meghatározottságát, amelynek további elemzésére később kitérünk."

Figyelemre méltó e kérdésben az egyházak álláspontja, mert a vallásos családokban szignifikánsan magasabb születési arányok találhatók. 
A kis és nagy egyházak ugyan némileg eltérő módon, de sikeresen kezelik a hatókörükbe tartozó híveket, ezért helyzetértelmezésük tanulságos lehet.


 
Magyar Katolikus Püspöki Kar álláspontja szerint posztmodern korunk individualizált és gazdaságorientált tömegkultúrája egy hamis „önmegvalósító” csapdába csalja a nőket, és ezáltal megfosztja élet-továbbadó funkcióitól. A nők félre értelmezett egyenlőség eszményétől vezérelve (össze keverve az egyenjogúsággal) olyan férfi szerepekbe kényszerülnek, amelyek idegenek természetüktől (verseny, küzdelem, harc), elvonják energiáit a pótolhatatlan rendeltetésének boldog és elfogadó kiteljesítésétől. „Az egyéni érdekérvényesítést, örömszerzést bálványozó divat hatására úgy érzik, hogy a házasság és a család gátolja énjük kibontakozását, az önmegvalósítást.”  
 
Ezzel szemben az egyház azt hirdeti, hogy az ember ismerje el „teremtmény voltának nyilvánvalóságát, s hogy a létet és az életet ajándékul és feladatként kapja Istentől. Csak e veleszületett létbeli függés elfogadásával képes teljesen megvalósítani életét és szabadságát, tiszteletben tartva minden más személy életét és szabadságát.

Az óhajtott változás azt kívánja, hogy egy új életstílust öltsünk magunkra. „Ez abban mutatkozik meg, hogy a konkrét döntések alapja – személyes, családi, társadalmi és nemzetközi szinten egyaránt – az értékek helyes rendje: a lét elsőbbsége a birtoklással, a személy elsőbbsége a dolgokkal szemben. Ez az új életstílus azt is magában foglalja, hogy átlépünk a másik iránti közömbösségből az iránta való érdeklődésbe, és elvetéséből az elfogadásába: a másik nem konkurens versenytárs, aki ellen védekezni kell, hanem fivér és nővér, akivel szolidárisnak kell lennünk; szeretnünk kell őt önmagáért: már puszta jelenlétével gazdagít minket.” 
 
Részlet dr. Benda József: A szakadék szélén c. könyvéből